Olyan légkört kell teremtenünk közösen, magyarok és románok, amelyben az etnikai ellentétek nevetségesek. De ez nem holnap lesz, mert még mindig nem beszéltük át közös történelmünket, benne nagy elhallgatásokkal és ferdítésekkel – véli Székely Csaba közismert és közkedvelt marosvásárhelyi író, akit Románia száz évéről, és persze többség és kisebbség viszonyáról is kérdeztünk.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miként tekintene vissza a román államiság száz évére egy velem egykorú romániai magyar író. De mindemellett hogy látod a jelent, milyen most a román-magyar viszony „pulzusa”? Itt kissé szélesebb perspektívára gondolok, mint szigorúan az aktuálpolitika által befolyásolt viszonyra, de nyilván, nem lehet ettől elvonatkoztatni...

Azt hiszem, mindig az aktuálpolitika fogja meghatározni, hogy hogyan tekintünk a múltra, hiszen a hatalom általában a saját játékszerének tekinti a történelmet. Leegyszerűsítve: odafent mindig eldöntik, hogy éppen mi a múlt. Például az is, hogy Románia most százéves, nem pedig kilencvennyolc, szintén egy ilyen döntés eredménye.

Azt gondolom, hogy Románia még kiskorú, és száz év nem sok mindenre volt elég. Például nem sikerült elérni azt, hogy az állampolgárok a teljes országot a magukénak érezzék. Több millió olyan ember él itt – én is ezek közé tartozom –, akik nem Romániát tekintik hazájuknak, hanem a régiót, ahol élnek. Ez azért is van így, mert az egyesülések mindig önkényesen, erőltetett módon történnek, nem egy természetes folyamat eredményei. Az ily módon egyesült államoknak pedig sok időre van szükségük, hogy ne csak a határok, hanem a határokon belül munkáló erők is egyesüljenek. Van úgy, hogy ez nem is jön össze soha. De az biztos, hogy amíg a régiók között ellentétek feszülnek, addig nehezen várható el az állampolgároktól, hogy ne ez a viszály határozza meg a saját országképüket. És pontosan ez a kérdés az, ami a román-magyar viszonyra is rányomja a bélyegét. Történelemről, határokról vitatkozunk száz éve, és valószínűleg még sokáig fogjuk folytatni. Ami valahol természetes, hiszen nem tettük rendbe, nem beszéltük át a közös történelmünket, hanem nagy elhallgatások és nagy ferdítések vannak ezen a téren.

Azt viszont említsük meg, hogy nemcsak Románia nem talált még önmagára ilyen szempontból, hanem a nagyobb testvérek sem állnak sokkal jobban: például az olasz Risorgimento régebbi, mint a román egyesülés, Olaszország mégsem nevezhető egységesnek, jól érezhetők az egykori államhatárok.

Számomra egyértelmű, hogy közös jövőben kell gondolkodni. Mert közösségi társbérlet ez a miénk, bárhonnan is nézzük. Melyik az az irány, amelybe haladni tudna együtt ez az ország? Nem tudni, miért, de nagyon kevéssé befolyásolja ezt az irányt az, hogy az értelmiség mit is gondol, pedig úgy érzem, mondanivalója lenne... Mit gondolsz erről?

Ma bárki nyilvánosan elmondhatja a mondanivalóját és befolyásolhat vele másokat, az értelmiség ilyen szempontból elveszítette kiemelt társadalmi szerepét. Ez nem feltétlenül baj, viszont az már igen, hogy a helyét különböző propagandagépezetek vették át. Ezért kulcskérdéssé vált, hogy vajon kinek higgyünk. Az emberek úgy döntöttek, hogy nem annak hisznek, aki helyesen gondolkodik, hanem annak, aki azt mondja, amit hallani akarnak. Ez katasztrófa. Ugyanis ez mindenkiből a legrosszabbat hozza ki, erősödnek a társadalmi feszültségek, nő a gyűlölködés, és felelőtlen emberek jutnak felelős pozíciókba. Bár nem vagyok sem történész, sem politológus, szerintem ez fogja megszabni az irányt, amerre tartunk. És ez a felelős együttműködés tétje is. Felvenni a harcot közösen az agymosás ellen, visszaszorítani a populizmust, megőrizni a demokratikus intézmények függetlenségét és döntésképes emberek kezébe adni az irányítást.

Milyen beidegződésektől kéne föltétlenül megszabadulni mindkét oldalon ahhoz, hogy bármilyen közös út járható legyen?

Nem tudok nem-közös útban gondolkodni, az összes út közös. Az etnikai homogenitás, amivel például a jelenlegi magyarországi kormány próbálkozik, anakronisztikus, és ha a román kormány próbálkozna ugyanezzel, az ránk nézve igen veszélyes lenne. Sokfélék vagyunk, és természetes, hogy aki itt él, az osztozik egy közös sorsban és részt vesz egy közös munkában. Azt gondolom, hogy származástól függetlenül mindnyájunknak közre kell működni egy olyan légkör megteremtésében, ahol az etnikai ellentétek értelmetlenek, nevetségesek lesznek. A kölcsönös félelem miatt léteznek a rossz beidegződések, ezért elsősorban ettől a félelemtől kell megszabadulni. Én is ezt próbálom tenni a darabjaim segítségével, mert ahol nevetni lehet, ott megszűnik a félelem.

Ideális az lenne, ha kölcsönös pozitív gesztusok születnének. Elsősorban a hatalomnak kéne gesztusokat tennie, mert sokszoros erőfölényben van. Ne féljenek a zászlóktól, a többnyelvűségtől, a kisebbségek hagyományaitól, ne büntessenek, hanem ellenkezőleg, támogassák ezeket az ügyeket! A kisebbségnek pedig abba kéne hagynia a „Csíki sör” mentalitást, ami arról szól, hogy ha a hatalom egyet csuklik, biztos azért teszi, mert el akar nyomni, be akar tiltani, le akar igázni. Ehelyett legyünk barátságosak, nézzünk együtt meccset, igyunk együtt, bulizzunk együtt.

Magyar részről gyakran elhangzik, hogy nincs, amit ünnepelni, és ebben mindig a történelem az érv. Pedig lassan a mi gyermekeink nem is tudják, hogy miért kell búsongni. Ebben szerepet játszik az is, hogy néhányan elmulasztottuk továbbörökíteni a sérelmeket. Te mit mondasz majd nekik erről a kérdésről, ha egyáltalán rákérdeznek?

A történelmet sokan gyűlöletkeltésre használják, én ezt el akarom kerülni. Azt szeretném, hogy a gyerekeim szeressék a románokat, és legyen minél többféle kulturális háttérrel rendelkező barátjuk, így akkor is, ha a különböző múltbeli események sokkolóak lesznek számukra amikor találkoznak velük, nem „a románokat”, „a franciákat” vagy „a busmanokat” fogják hibáztatni, hanem a történelmet történelemként kezelik majd. 

Most egy nagyon felháborító dologra foglak megkérni. Éspedig arra, hogy összegezd nekem azokat a pozitívumokat, amelyeket a mi közösségünk számára a kisebbségi lét hozott. Mondok egyet: ilyen az alkalmazkodni tudás, amit egyetlen nemzet sem tanulhat meg, amíg többségi helyzetben van. Persze, ezt elsiratni szokás, ugye, mert ha az alkalmazkodás túl jól sikerül, az már beolvadást is jelenthet. De mi ketten például nem olvadtunk be, pedig vannak román barátaink, akiket szeretünk, elismerünk és hozzájuk tartozni sem derogál. Hogy van tehát ez?

Megtanulsz egy nyelvet és megismersz egy kultúrát, amit más helyzetben soha nem jutott volna eszedbe megtanulni és megismerni – ez például pozitívum. A román kultúra tele van kincsekkel, amiket érdemes megismernünk. Megjegyzem, a magyar is, és ha a tanügyminiszter lennék, eddig mindent megtettem volna, hogy a többségi gyerekek ismerjék meg az iskolában az itt élő kisebbségek kultúráját. Mennyivel jobb lenne, ha az általános iskolából kikerülve minden gyerek el tudná mondani románul, magyarul, cigányul és németül, hogy „kérek szépen egy kenyeret”! „Meg három miccset is.” Értelmét veszítené minden buta városi legenda, amivel egymás ellen akarják hergelni az embereket.

Ami a beolvadást illeti, az egy identitásváltás, ami azt hiszem, minden esetben tudatos választás kérdése. Nekem semmi okom identitást váltani, mivel jól érzem magam magyarként. De vannak olyanok, főleg szórványban, akik nem érzik jól magukat, mert nincsenek barátaik, kiszorultak a jobb munkahelyekről, minden lehetőséget elhalásztak az orruk elől. Ezért ők úgy gondolják, hogy jobb nekik, vagy legalább a gyerekeiknek, ha ezután románként élnek, mert abból nem lehet gond. Őket is megértem, mert sajnos ez egy természetes folyamat, a szórványban élő kisebbségek előbb-utóbb eltűnnek. Már az ókori Babilonban is volt szórványosodás, a sumerok beolvadtak, nyelvüket felváltotta az akkád, majd az akkádot az arámi és így tovább. De mi azért ne adjuk fel! Lám, ez is egy pozitív vonása a kisebbségi létnek: mi sokkal később adjuk fel.

Mi saját szemünkkel is láthattuk Marosvásárhelyen – te szerzőként, én pedig a színház marketingeseként – hogy nem igaz az, hogy nem érdekli, foglalkoztatja a magyar közönséget, közösséget a román-magyar viszony. A Bányavakság című drámádban egy székelyföldi magyar polgármester és egy román rendőr mondhatni egyformán főszereplő, mindenki a maga igazával és igazságtalanságával. Aztán meg ott van a MaRo, amelyben a mindennapi élethelyzeteink több jelenetében járod körül ezt a témát. Mindkét előadáson állandó teltház volt szerte az országban, magyar és román közegben is. Megváltható-e vajon a világunk azzal, hogy ezt a színház révén tematizáljuk? Egy biztos, a politikának megszámlálhatatlanul kevesebb eszköze van ezen a téren célba juttatni egy olyan pozitív üzenetet, amelynek még katartikus hatása is van...

A színház nem tudja megváltoztatni a világot, de mint mondtam, segíthet abban, hogy létrejöjjön egy olyan légkör, amiben érdemes élni. Én ezért dolgozom.